A magyar könyvaukciós piac 1970 és 1990 közötti története tulajdonképpen egy újraindulás, majd fokozatos kiszélesedés története. A második világháború utáni államosított könyvkereskedelemben az aukció hosszú időre megszakadt: 1949 után csaknem két évtizedes szünet következett, majd az Állami Könyvterjesztő Vállalat 1969-ben rendezte meg az első újabb kori antikvár könyvaukciót. Ez az 1970-es évekre már nem alkalmi esemény volt, hanem intézményesült, katalógusokkal, eredménylistákkal, szakértői zsűrizéssel működő piac. A korszak végére a mezőny látványosan bővült: 1989 novemberéig az ÁKV harminc „nagyárverést” és hat kamaraárverést rendezett, miközben a Téka Könyvértékesítő Vállalat, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat és egy magánantikváriumi kísérlet is megjelent a könyvárverések világában.
A hetvenes évek könyvaukciós piaca még erősen állami, szakmai és könyvtári jellegű volt. Nem egyszerűen arról szólt, hogy régi könyveket adtak-vettek, hanem arról is, hogy a magánkézben lappangó könyvészeti értékeket felszínre hozzák, leírják, beárazzák, és részben közgyűjtemények, részben magángyűjtők számára hozzáférhetővé tegyék. Az „antikvár könyvaukció” kifejezést már ekkor is tág értelemben használták: a könyvek mellett kéziratok, kisnyomtatványok, folyóiratok és levéltári jellegű dokumentumok is bekerülhettek az árverési anyagba. Ez nagyon fontos különbség a mai általános antikvár forgalomhoz képest, mert a korszak aukciós piacán nem a szép olvasmánykötet volt az értékmérő, hanem a ritkaság, a példánytörténet, a teljesség, a dedikáció, az illusztráció, a kötés és a kulturális jelentőség.
A műfaji súlypontok közül első helyen a régi magyar könyv, a hungarika és a történeti forrásértékű nyomtatvány állt. A régi magyarországi nyomtatványok, a külföldön megjelent magyar vonatkozású munkák, a reformkori és 1848–49-es anyagok, a térképek, metszetek, város- és helytörténeti kiadványok a korszakban különösen erős presztízst kaptak. Ez részben tudományos okból történt: a könyvtári és bibliográfiai háttér, például a régi magyar nyomtatványok feltárása, az Apponyi-féle hungarika-hagyomány, valamint a nemzeti bibliográfiai segédletek mind abba az irányba terelték a gyűjtői figyelmet, hogy a könyv ne csak olvasnivaló, hanem forrás, dokumentum és nemzeti emlék legyen. A régi magyar könyvek esetében ezért az ár nem pusztán a kor vagy a szépség függvénye volt, hanem azé is, hogy hány példány ismert, szerepel-e alapbibliográfiákban, teljes-e, védett-e, illetve magánkézben egyáltalán forgalomképes-e.
A másik nagy területet a magyar irodalom első kiadásai és szerzői relikviái jelentették. Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Krúdy, József Attila, Radnóti vagy a Nyugat-kör szerzői nemcsak irodalomtörténeti rangjuk miatt voltak keresettek, hanem azért is, mert a két világháború közötti és kora huszadik századi első kiadásokból a jó állapotú, eredeti kötésű, dedikált vagy érdekes provenienciájú példányok már ekkor elkülönültek a puszta olvasópéldányoktól. A dedikáció szerepe különösen felértékelődött: egy közönséges, akár gyakrabban előforduló kötet is más árszintre lépett, ha szerzői ajánlás, neves címzett, hagyatéki kapcsolat vagy irodalomtörténeti szempontból értelmezhető tulajdonosi bejegyzés volt benne. Az ÁKV szakmai gyakorlata pontosan ezeket a szempontokat mérlegelte: első vagy második kiadás-e a mű, teljes-e, dedikált vagy számozott példány-e, milyenek az illusztrációk, milyen a kötés, az állapot, a ritkaság és a kereslet.
Az árak vizsgálatánál fontos, hogy a hetvenes–nyolcvanas évekbeli forintot nem lehet mai szemmel olvasni. 1970-ben a teljes munkaidőben alkalmazásban állók havi bruttó átlagkeresete 2222 forint volt, 1980-ban 4098 forint, 1985-ben 5961 forint, 1989-ben 10 571 forint, 1990-ben pedig 13 446 forint. Így egy 200–500 forintos könyvaukciós tétel a hetvenes években még nem volt elérhetetlen, de már érzékelhető gyűjtői kiadásnak számított; egy 1000–3000 forintos tétel komoly döntés volt; az 5000 forint fölé kerülő könyvek pedig már a havi kereset jelentős részét vagy akár egészét is elvihették. A legnagyobb ritkaságoknál, régi magyar könyveknél, kéziratoknál, dedikált első kiadásoknál vagy különösen jó provenienciájú példányoknál ezért a több ezres, majd a nyolcvanas évek végén a tízezres nagyságrend nem egyszerűen magas ár volt, hanem státuszjelzés is: azt mutatta, hogy a könyvgyűjtés egy szűk, de erős vásárlóerejű réteg befektetési és presztízsterületévé vált.
A hetvenes években a piac még viszonylag fegyelmezett és bibliográfiai szemléletű volt. Az aukciók anyagát a nagy antikváriumok vezetőiből álló zsűri válogatta, a tételeket kollacionálták, állapot és teljesség szerint leírták, szükség esetén kéziratos és ritka anyagoknál szakértőket vontak be. Az árképzés nemcsak a pillanatnyi keresletből indult ki, hanem abból is, hogy szerepelt-e már a mű korábban árverésen, mennyi volt a kikiáltási és leütési ára, illetve milyen külföldi párhuzamok ismertek. A katalógus tehát nem puszta eladási jegyzék volt, hanem szakmai eszköz: egyszerre szolgálta a kereskedelmet, a könyvtári beszerzést, a magángyűjtést és a ritkaságok nyilvántartását.
A nyolcvanas évekre a piac árnyaltabbá és mozgékonyabbá vált. Megjelentek a kamaraárverések, erősödött a tematikus gyűjtés, és egyre több olyan anyag került aukcióra, amely nem feltétlenül 16–18. századi könyvritkaság volt, hanem modern irodalmi, művészeti, helytörténeti, emigrációs, avantgárd vagy politikailag érzékeny kiadvány. A gyűjtői figyelem részben elmozdult a klasszikus bibliofíliától a huszadik századi dokumentumérték felé. Ez a változás különösen a dedikált köteteknél, a kéziratoknál, a fotókkal, levelekkel, szerzői javításokkal vagy személyes bejegyzésekkel ellátott példányoknál látható. A könyv értékét mindinkább az adta, hogy egyedi-e: ugyanaz a cím olvasópéldányként lehetett mérsékelt árú, szerzői dedikációval vagy történetileg fontos tulajdonosi háttérrel viszont többszörösére emelkedhetett.
A témakörök között végig erős maradt a történelem, a magyar irodalom, a könyvészet, a térképészet, a művészet és a helytörténet. A helytörténeti és topográfiai anyagok azért voltak keresettek, mert a gyűjtők gyakran nem általában „régi könyvet” kerestek, hanem egy város, megye, család, intézmény vagy történeti esemény dokumentumát. A térképek, atlaszok, metszetek és illusztrált útleírások külön kategóriát alkottak, mert egyszerre mozgatták a könyvgyűjtőket, a grafikai gyűjtőket és a történeti érdeklődésű vásárlókat. A művészeti könyvek, albumok, avantgárd kiadványok és illusztrált bibliofil kötetek piacán az állapot, a papírborító megléte, a számozás, az illusztrátor személye és a kiadói kötés eredetisége már ekkor döntő tényező volt.
A korszak egyik legfontosabb változása az volt, hogy az aukciós piac a nyolcvanas évek végére többközpontúvá vált. A Téka 1989-ben például májusi és novemberi antikvár könyvaukciót is rendezett, utóbbi a vállalat VII. számú aukciójaként, 142 oldalas katalógussal jelent meg. Ez jól mutatja, hogy az ÁKV mellett más állami vagy vállalati szereplők is igyekeztek részt venni a ritkább könyvek szervezett árverési értékesítésében. A piac még nem volt a rendszerváltás utáni értelemben szabad és versengő, de már nem is kizárólag egyetlen intézményhez kötődött.
A könyvárak emelkedését nem pusztán infláció vagy pénzromlás magyarázta. Legalább ilyen fontos volt a gyűjtői tudás növekedése. A katalógusok, eredményjegyzékek és regiszterek visszakereshetővé tették, hogy egy-egy mű korábban mikor és mennyiért szerepelt árverésen. A korszak összegzésére később megszületett A magyar könyvgyűjtő új kézikönyve, 1969–1988, amelyet az OSZK-hoz kötődő bibliográfiai munkaként tartanak nyilván, és amely a magyarországi antikvár árverések teljes anyagát ígérte feldolgozni. Ez önmagában is jelzi, hogy 1970 és 1990 között már nem alkalmi, szóbeli hagyományokon alapuló piac működött, hanem dokumentált, összehasonlítható, történetileg vizsgálható könyvaukciós rendszer.
A piacot ugyanakkor korlátozta és egyben formálta a kulturális örökségvédelmi szemlélet. Az Országos Széchényi Könyvtár az árveréseken nemcsak vásárlóként volt jelen, hanem szakhatósági szerepben is: véleményezte az árverésre kerülő dokumentumokat, és a katalógusokban jelezte, mely tételek tekinthetők egyedileg védendőnek vagy külföldre nem vihetőnek. Ez a gyűjtői árakat is befolyásolta, mert egy védett vagy exportkorlátozott dokumentum belföldi kulturális jelentősége nőtt, miközben nemzetközi piaci mozgástere szűkült. A magyar könyvaukciós piac ezért sajátos kettősségben működött: a ritkaság nemzetközi értéket is jelenthetett, de a legfontosabb hungarika és régi magyar anyag sokszor éppen nemzeti kötöttsége miatt vált különösen érzékeny tétellé.
Összességében 1970 és 1990 között a magyar könyvaukciós piac a háború utáni hiányból és intézményi szünetből eljutott egy viszonylag fejlett, katalógusokra, eredménylistákra, szakértői leírásokra és gyűjtői presztízsre épülő rendszerig. A hetvenes években a régi magyar könyv, a hungarika, a történeti és könyvészeti ritkaság dominált; a nyolcvanas években ehhez mind erősebben társult a modern magyar irodalom, a dedikált példány, a kézirat, az emigrációs és avantgárd dokumentum, valamint a helytörténeti és művészeti anyag. Az árak a korszak bérszintjéhez mérve már a hetvenes években is komoly gyűjtői döntéseket tükröztek, a nyolcvanas évek végére pedig egyre világosabban látszott, hogy a ritka könyv nemcsak kulturális tárgy, hanem piaci értékhordozó is. A rendszerváltás küszöbére kialakult az a gyűjtői és kereskedelmi nyelv, amelyben a magyar könyvárverések ma is gondolkodnak: első kiadás, eredeti kötés, teljesség, dedikáció, proveniencia, védettség, bibliográfiai ritkaság és leütési ár együtt határozzák meg, hogy egy könyv valóban aukciós tétellé válik-e.
.jpg)
